A gesztenyéről

A monda szerint Magyarországon a szelídgesztenye Mátyás király idejében, a XV. században vált ismertté. Beatrix királyné hozta magával Itáliából. Ekkor vált Mátyás király kedvenc ételévé a gesztenyével töltött kappan, azaz a gesztenyével töltött kakas. A palotában a gesztenye kedvelt csemegének számított, sütve és mézzel ízesítve fogyasztották.

A néphagyomány szerint Károly Róbert király öt szelídgesztenye-erdőt telepített Nagymarosra.

Nagybányán a szelídgesztenye volt az a nemes gyümölcs, amellyel a város tanácsa az erdélyi fejedelmeknek és magasabb beosztású főuraknak igyekezett kedveskedni. A feljegyzések szerint a város ebből a ritka gyümölcsből ajándékozott 1642-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek is.

A szelídgesztenye Közép- és Dél-Európában ősidők óta él, és az itt élő embereknek már a történelem előtti időkben is fontos táplálékát képezte.

A rómaiak úgy vélekedtek, hogy az ember számára ott vannak meg az optimális életfeltételek, ahol a szelídgesztenye megél.

A szelídgesztenye felhasználása mindig széleskörű volt - előételek, húsételek, levesek, mártások, köretek, desszertek kedvelt alapanyagaként szolgált.
Egy XVI. századból származó francia recept szerint húspótló böjtös napokon is előszeretettel használták tojás és sajt felhasználásával vagdalt készítéséhez.

A szántóföldi művelésre alkalmatlan területeken élők számára a gesztenye a gabonát és a burgonyát helyettesítette. A parasztcsaládokban jellemző volt, hogy a szárított gesztenyéből készült lisztből sütötték a kenyerüket.

A néprajzi leírások szerint az önmagától lehullott vagy póznákkal levert termést gereblyével, szénvonóforma eszközzel csomóba húzták és facsipesszel szedték össze. A gesztenyét zsákba rakva tüskés burkából bakancsos, csizmás lábbal kitaposták, vagy fakalapáccsal kiverték.
Gyakran tüskés burkában homokkal lefedve hordókba rakva tartották el, s csak a felhasználás előtt verték ki a burkából. Sokáig elállt, ha „sörtés héjából” kivéve füstön megszárították, vagy rakásba hányva dióval fedték le.
Egyes vidékeken a gesztenyét mint a szilvát megaszalták, s mikor enni akarták, vizet forraltak, és a gőz fölé helyezett hálóra rakták, ahol megereszkedett, s olyan lett, mintha frissen szedték volna.

A gesztenyét leggyakrabban lyukas aljú, nyeles serpenyőben sütötték.

Egyes vidékeken burgonyaként főve ették, de megdarálva, a kemencében jól kiszárítva lisztet is készítettek gesztenyéből. A gesztenyelisztet vízben, tejben megfőzve fogyasztották.

Vidéki falvakban Mindenszentek estéjén hagyományosan megsütötték a gesztenyét, s ezzel ajándékozták meg a halottak emlékére harangozó legényeket. Mindenszentek után szabadon gyűjthető, szedhető volt a fákon visszamaradt gesztenye.
A gesztenyével a leírások szerint jószágot is hizlaltak.

Forrás: Balogh András (1968) Magyarország nevezetes fái, Budapest
Dömötör Sándor (1961) Gesztenyetermelés Vas megyében, Népr. K. VI. 1. sz. 16-90.
Hanusz István (1903) A fák birodalmából, Budapest